A barlang mélyén égett a tűz. A vadászat nem járt szerencsével, és éheztek az emberek. A legnehezebb volt az öregeknek, a nőknek, és a gyerekeknek, mert nekik egyáltalán nem jutott ennivaló. A legbelső sarokban finom fűvel megágyazott helyen feküdt egy öregasszony. Sípolva lélegzett, és köhécselt. Egy kicsi lány odament hozzá, átölelte, és egy kis gyökeret nyújtott feléje, miközben ezt mondta
— Nagymama ne halj meg, edd meg ezt a gyökeret.
Kettőnknek úgysem lesz elég ez az ennivaló, és ráadásul nagyon beteg is vagyok. Neked tovább kell élned, Nekem meg ideje elhagynom ezt a világot — válaszolta az öregasszony és lehunyta a szemét.

A kislány kiszaladt a barlangból, remélve, hogy talál még valamilyen ehető gyökeret. Az ég felé emelte kezeit és fohászkodni kezdett, Napocska ajándékozz meg engem édes gyökerekkel, különben a Nagymamám éhen fog halni. Szavait meghallotta az égi kertek Fügetündére.

«Furcsa - a Világ teremtése óta, nevelődnek a fügebokraim a Földön, melyek édes terméseikben összegyűjtötték a napsugár, a víz a szél és a föld ajándékait az emberek meg csak a leveleit használják, és nem is törődnek a termésével».

A tündér alászállt az égi kertből a Földre és azt mondta a kislánynak «Bátran kövessél csak engem kislány» és a kislány követte is a közeli erdőbe egészen egy fáig, ahol a tündér gyorsan telerakta a kosarát fügékkel és ezzel eltűnt. A kislány pedig amilyen gyorsan csak tudott sietett vissza a barlanghoz. Ott óvatosan a Nagymama szájához emelt egy szem fügét, és kérlelte, hogy egyen belőle. Amikor a Nagymama megette az első fügét, kinyitotta a szemét, és gyenge hangon megkérdezte — honnét vetted ezt az édes termést kicsi unokám?
— az égi kertekből alászállt Fügetündér adta nekem, — válaszolta a kislány.
Még néhány termést evett az idős asszony és érezte, visszatér belé az erő, és megszűnik a mellkasát szorító fájdalom.

Ahogyan meghallották az emberek a barlangban, hogy a kislány milyen finom terméseket talált kérlelték, mutassa meg honnét hozta őket.

Mindannyian elindultak a kislány után az erdőbe. Amikor odaértek a fügefához a vezér felkiáltott — ne nyúljatok ezekhez, a termésekhez! A nyár elején megkóstoltam őket, és keserű fehér nedv folyt ki belőlük!
— Igazad van helyeselt az egyik vadász. Egyszer Én is meg akartam kóstolni ezeket, a terméseket, de megláttam, hogy egy kis mérges darázs mászott ki az egyikből. Megijedtem és azt gondoltam: «ez a mérges darazsak lakhelye. Ha megeszem  a termést, összecsípnek belülről, és akkor meghalok».
Az emberek szörnyülködve néztek a fügefára, és elmentek, meg se érintve a terméseit. Úgy döntöttek az öregasszony a kislánnyal együtt gonosz varázslók, akik meg akarták mérgezni őket ezzel a veszélyes terméssel, és kiűzték Őket a barlangból.
A nagymama és a kis unokája egy kunyhóban éltek tovább a fügefa alatt, és többet nem ismerték az éhséget. A nagymamának már nem fájt a szíve, és megszűnt a köhögés, ami egész évben kínozta.

A kislány gyakran beszélgetett a füge tündérrel, amikor az meglátogatta a kedvenc fáját.
— Miért mondta a vezérünk, hogy keserűek a terméseid? — kérdezte egyszer a Fügetündértől a kislány.
— Attól a fehér tejnedvtől keserűek, ami az éretlen termésben van — magyarázta a Fügetündér.
—És az igaz hogy a füge termésében időnként kis darazsak lakoznak? — kérdezte újból a kislány.
— persze, hogy nem igaz — mondta nevetve a Fügetündér — ezek a kis darazsak — a fügefa barátai, ők hordják a virágport hogy megtermékenyüljenek és teremjenek a fügefák.
— És a fügefa mindig fog táplálni bennünket — nyugtalankodott a kislány.
— Természetesen, — nyugtatta meg a Fügetündér, — a fügefa kétszáz évig él, és ez idő alatt egész füge erdők nőhetnek.
Ősszel aztán eljött elbúcsúzni a tündér, mert egészen tavaszig már nem fogják látni.
— Akkor örökre elbúcsúzunk, mert télen nem nőnek termések a fügefán, és mi a Nagymamával éhen halunk, — mondta könnyek közt a kislány.
A Fügetündér válaszul csengő hangon felkacagott:
— Hát nem vetted észre, hogy az érett termések olyanok, mint egy kis lekváros batyu? Amikor az én terméseim megszáradnak, kívülről édes fehér réteg borítja be őket, és ettől még édesebbek lesznek.
Egész télen a Nagymama és a kis unokája a megaszalódott fügén éltek, és még adtak is belőle az arra járó gyerekeknek. De amikor a vezér tudomást szerzett róla, akkor megtiltotta a gyerekeknek, hogy a varázslókhoz járjanak.
A kislány és a Nagymama nagyon el voltak keseredve: az emberek éheztek, de az édes terméseket nem akarták elfogadni.
— Kérlek, magyarázd meg az embereknek, hogy a fügefa termései édesek, és hasznosak, — kérlelte a kislány a Fügetündért.
A Fügetündér megtanácskozta az égi kertek többi tündérével, hogy az embereknek ajándékozzák az égi gyümölcsfákat, melyek majd minden tavasszal csodálatos virágokat hoznak.
Eltelt néhány év, amikor a fügefa körül kivirágoztak a cseresznye, barack, szilva, és almafák. Amikor az emberek meglátták a hófehér, és rózsaszín ünnepi díszbe öltözött gyümölcsfákat, felolvadt szívükben a hitetlenség, és bizalmatlanság: hiszen gonosz varázslók nem tudtak volna ilyen csodát művelni!